Sajnos két bottal járok, lábam gyengesége miatt. Pár napja a Nyugati aluljáró lejtőjén megbotlottam, és arcra estem. Szerencsére más bajom nem történt, mint hogy az ütés egy eret talált el, és hamar egy tekintélyes vértócsában feküdt a fejem.
Próbáltam kigondolni így fekve, hogyan is kerülök majd újra függőlegesbe? Mire eszembe jutott volna valamilyen megoldás, a közelemben beszélgető fiatal cigány férfiak közül öten odajöttek: gyengéden, óvatosan felsegítettek. Egyikük széket kerített, másik vizet hozott, meg egy csomó papírzsepit, és vigyázó mozdulatokkal lemosogatta rólam a szennyet. Az óraszíjam is véres lett, nyújtottam felé (Na és mi történt? - kérdezték feszültem ismerőseim). Levette, letörölgette azt is, aztán visszacsatolta kérdezgetve: Jó így? Nem szoros? Megigazítsam?
Egy másik a mentőket hívta. Kedélyesen beszélgettük várakozva, de a rendőröket is megkeresték, hogy ha nagyon késne az a kocsi, inkább ők sürgessék. Mire a mentő megérkezett, már csak egy tapasz kellett az orromra, és persze irány a röntgen. Megúsztam.
Nagyon hálás voltam azoknak a cigány fiataloknak a segítségért, meg a gyengédségért, ahogyan bántak velem, és azért is, hogy egy szempillantás alatt szertefoszlatták az előítéleteimet!
Tornyos Ildikó
+ + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +
Nagymamám komoly tekintete, magas karcsú alakja, hosszú szőke haja csak a fényképekről ismert számomra. Nehéz élete volt, 3 éves koromban távozott el közülünk, így édesapám történeteiből ismertem meg küzdelmes életét.
Nagypapa 9 évig volt hadifogoly az első világháború alatt és után. Négy kiskorú gyerekük felnevelése, a kenyérkeresés gondja a nagymamára maradt, aki addig, mint minden vidéki kortársa, a háztartást vezette. A család megélhetéséért egymagának kellett megküzdenie, gyerekei vallásos nevelése, iskoláztatása egyedül az ő gondjává vált. Nappal a gyerekekkel volt elfoglalva, éjjel varrt. Amikor fiai városban folytatták tanulmányaikat állandó kapcsolatban volt velük levelezés útján. Megbetegedésük esetén levele, amelyben arról érdeklődött, hogy mi bajuk van, sohasem maradt el. Levelezést (szép írása volt) folytatott gyerekei tanáraival is, a mai szülői értekezleteket megelőzve. Édesapámtól tudom, hogy amint megérkezett tanáraihoz az első levele, azok megkülönböztetett figyelemmel kisérték őt. Gyermekei adottságaiktól függően mind érettségiztek, egyetemet végeztek, az életben megállták a helyüket.
Egyetlen támasza a rendületlen istenhite volt, amely egész életén át elkísérte. Sohasem szűnt meg imádkozni nagypapáért, aki ugyan istenhívő volt, de mint oly sokan mások, vallásosságát a „maga módján” élte meg.
A jó győzelme mégis nagypapa esetében volt a legszembetűnőbb, aki élete vége felé nagymama évtizedeken át tartó lankadatlan imádkozása erejéből hitvalló, vallását gyakorló emberré vált. Én csak így ismertem őt. Naponta egy-két misét meghallgatott, otthon sokszor láttam imádságba merülve, könyvei között a fő helyen az imakönyv volt, harmadrendi karmelita lett. Minket, unokáit és kis barátainkat szeretettel vett körül, mi pedig alig vártuk a vele való találkozást.
Istennek legyen hála nagyszüleim nem könnyű, de szép példamutató életéért!
Némethy Ágnes