Kertészné Ellus különdíjat kapott!
2013. Február 25.

2011-ben az Emberi Erőforrások Minisztériuma pályázatot hirdetett 60 év felettieknek ÉLETÚT címmel. Olyan történetet kellett írni, amely mély nyomot hagyott bennünk a múlt történelméből. Mogyoródi csoportvezetőnk, Ellus is részt vett ezen a pályázaton: az ötvenes évek eseményeiről írt saját emlékeiből. A zsűri különdíjjal jutalmazta írását, amelyet örömmel adunk közre:

Kertész Lajosné: Játsszunk még tovább!

Kedves Olvasó!

A történet, amelyet most a kezedben tartasz, egy fájdalmas visszaemlékezés. Visszapillantás a múltra, fiatalságom éveire, amelynek egy időszakát beárnyékolta a mindenek felett uralkodni akaró sötét kommunizmus, a diktatúra, amely megalázott minket, amelynek rabszolgái és áldozatai lettünk. Ezt a történetet mostanáig nem meséltem el senkinek, mert fájt, belülről égetett.

Amikor befejeződött a háború, a felszabadulás és a béke érzése lett úrrá rajtunk. Biztattuk egymást, hogyha minden romba dőlt is, mi nem adjuk fel, mindent kezdünk elölről, és újra felépítjük az életünket. De a történelem újra az utunkba állt és mi, bár testben meggyötörve, de lélekben megerősödve álltunk elébe az újabb akadályoknak. A korszak, amely ezután következett, a szovjetek diktálta terrorizmus ideje volt. Akkor még nem sejtettük, hogy mindez hogyan fogja befolyásolni életünket.

A családom számára a föld jelentette az életet. A mindennapi kenyér a földeken való verejtékes munkánk áldott gyümölcse volt. Mivel több földünk volt, mint amennyit a rendszer jónak látott, felkerültünk a kuláklistára. Három nagyobb darab földet el is kellett adnunk, hogy azt a szörnyű adót, amit kivetettek ránk, be tudjuk fizetni és apámat ne börtönözzék be. Minden kulákcsaládnak ki volt szabva, hogy miből mennyit kell beadni. A tojástól kezdve az apró jószágon, a disznón, a kukoricán át a gabonáig mindenünket be kellett szolgáltatni. Megélhetésünk javát bevagonírozták, amely aztán útnak indult jóvátétel címén a Szovjetunióba. Hogy aztán a beszolgáltatott termények, állatok valaha eljutottak-e oda, azt soha nem tudta meg senki.

Ha nem teljesítették a gazdák a kért mennyiséget, pénzbüntetést róttak ki rájuk, vagy börtönbe zárták őket, ahol sokan belehaltak a kínzásokba. Megkeserítették az életünket, napjaink úgy, ahogy a háború előtt, most is bizonytalanságban teltek. Előtte azért, hogy megérjük-e a háború végét, utána pedig a rendszer diktálta állandó megfelelési kényszer miatt.

A kitelepítések időszaka alatt is rettegésben tartottak minket, soha nem tudtuk, mikor áll meg éjjel a házunk előtt egy teherautó és visz el bennünket. A kitelepítések okkal éjjel zajlottak, úgy is nevezték ezt, olvastam a visszaemlékezésekben, hogy „frászcsengő” . Hogy miért? A városi embereket ugyanúgy, ahogy minket örök rettegésben tartott a tudat, hogy bármelyik este hozzájuk is becsengethetnek és akkor vége mindennek. Amit addig felépítettek, az örökre széthull. A különbség csak az volt, hogy itt falun nem mindenkinek volt csengője, nálunk például zörgették a kis ajtót, meg ököllel dörömböltek az ablakon, hogy keljünk fel. Úgy akarták pszichikailag kikészíteni az embert, hogy nem nappal közölték a megye vagy a tanácsház követeléseit, hanem éjszaka, amikor már mindenki lefeküdt és már álomba merültek, azok is, akik fáradságos munkával végig dolgozták a napot. Ütötték az ablakunkat minden este 11 óra körül. Sokszor azt hittük, csak arra várnak, mikor oltjuk el a villanyt. Egyszer emlékszem, arra ébredtem, hogy apám ezt mondja nekik: „A Jó Isten áldjon meg benneteket, legalább éjjel hagyjatok bennünket nyugodtan aludni, miért nem jöttök nappal?” A válasz csak ennyi volt: „Mert nappal nem vagytok itthon” És mindez csak azért volt, hogy kiadják a parancsot, hogy másnap valakinek a családból be kell menni a Tanácsházára, csupán azért, hogy megkapjuk az ukázt, hogy mit mikorra, mennyit teljesítsünk. Szándékosan éjjel kellett felzörgetni a legmélyebb álmából is az embert, a semmiért. Borzasztó volt úgy lefeküdni, visszaaludni, hogy vajon mikor zörgetnek legközelebb és megint mivel állnak elő. Amikor apám idegileg és fizikailag is elfáradt a sokszori tanácsházjárásba, anyámat küldte el. De egy idő után anyám is belefáradt, ekkor én következtem. Már úton a Tanácsház felé, reszketett kezem, lábam, a gyomrom görcsben volt. Vajon most mivel állnak elő, mit fognak mondani, talán elvisznek bennünket, vagy csak apám kell nekik. A rettegés bennünk volt állandóan.

A rendszer soha nem fáradt el hatalmi játékaiban, amelynek mi voltunk a bábui. Azon a napon is játszani akart. Akkor még senki nem tudta ki nevet majd a végén.

Fülledt nyári este volt. Bármilyen fáradtak voltunk a földeken való munka után, a tanács által kiírt tejmennyiséget vinni kellett a begyűjtő helyre. A beadásból hazafelé megálltunk Tóth Józsival, a szomszéd fiúval a kiskapuban, és beszélgetni kezdtünk. Ahogy álltunk ott a Zsák utcában, egyszer csak látom, hogy a házak fölött, a temetővel szemben, ahol az ún. „Basák kertje” volt, hirtelen lángnyelvek csapnak fel. „Józsi, tűz van!” – kiáltottam fel ijedtemben. Ekkor én a kezemmel már a Basák kertje felé hadonásztam. „Hú, a kutyafáját, tényleg ég a Basa kert”, - erősítette meg Józsi a tényt, és ezzel eloszlatta minden kétségemet afelől, hogy csak a képzeletem játszadozik. „Szaladjunk, szóljunk a harangozónak” - már indultunk is a református templom felé, ahol riasztottuk a harangozót, aki ott lakott a közelben. A Basa kertben körülbelül tíz gazdának volt összehordva a gabonája. Este tíz óra lehetett. Józsi és én is hazasiettünk vödörért. Otthon Jóska, a család hűséges mindenese, csatlakozott hozzám. Megijedtünk, de nem hittük volna, hogy ez is a kommunizmus kisded játéka. Naivan azt gondoltuk, hogy valaki eldobott egy szál gyufát és az kapott lángra. Még akkor sem sejtettük, amikor jöttek szembe a falubeliek tovább adva a hírt, hogy máshol is tűz van. A templom alatt jártunk, amikor utolért bennünket a másik tűzeset híre. „Ne oda menjetek, máshun is ég, ott nagyobb a veszély.” A mai Patika környékén a Mező Imre úton is felgyújtottak egy szérűskertet, ahol még nagyobb gabonamennyiség volt összehordva. Csoportokba szegődve siettünk tovább. Reszketett mindenem, alig bírtam menni. De valami erő mégis vitt előre. Mindannyian tudtuk, hogy az a tűz csak úgy fog elaludni, ha összefogunk és segítünk. Amikor odaértünk, a fél falu már ott volt. Szörnyű volt látni, ahogy pattogott a tűz és emésztette több család megélhetését. Égett az árpa, a kenyér legfontosabb hozzávalói a búza, a rozs. Láncba álltunk, úgy adtuk egymásnak a vízzel teli vödröket. A vizet a szomszédos falvakból, Fótról, Gödöllőről, és Veresegyházáról érkező lovas tűzoltó kocsik hozták hordókban. Miközben rémülten oltottuk a tüzet, gondolataimban otthon jártam. Talán mindenki, hiszen sokan a házukat őrizetlenül hagyták. Apám nem véletlenül maradt otthon, ő tudta, hogy itt szándékos gyújtogatás történt.

Amikor már végre sikerült eloltani a tüzet, és már indultunk hazafelé, utolért bennünket a harmadik tűzeset híre is. „Siessetek, mert ég a jégveremnél is a nád”- kiabálták kétségbeesetten, félelemtől eltorzult arccal. A gyújtogató talán azt hihette, hogy ott több szalma van, de tévedett. Talán ő is rémületében cselekedett így. Itt nem állt fent a veszélye, hogy kárt okozhat valakinek a gabonájában. A tüzet a falubelieknek itt sikerült gyorsan eloltani. Senki nem aludt reggelig, a fejekben az zakatolt, vajon mi lesz ennek a következménye és ezek a rejtélyes tűzesetek vajon nem ismétlődnek-e meg a következő éjjelen. A gazdák közül volt, aki egész éjjel őrködött a gabonája fölött.

Apám sem aludt, nyugtalanul rótta a köröket a kertünkben reggelig. Nagy volt a kertünk, melynek egyik részében a konyhakert volt, másik felében pedig a szérűskert, ahová a rozs, a tiszta búza, az árpa és a zab volt összehordva. Ezek az asztagok jelentették megélhetésünk javát.

Másnap megindult a szóbeszéd az elkövetőről. Többen látni vélték. Volt, hogy meggyanúsítottak egy kommunista fiatalembert, Fogas Lajost, akit láttak elszaladni a pataknál. Lehet, hogy csak képzelődés volt, nem tudtuk meg soha, hogy ki tette. Apukám azt mondta: „Ennek is mink isszuk meg a levit”. Másnap reggel már jött is a kisbíró a hírrel, hogy berendelték apámat az iskolába. Az iskola termeiben falhoz állították őket, hátra tett kézzel, így kellett lenniük három nap és három éjjel, amíg a kihallgatás tartott. Így akarták megtörni őket. Azt gondolták minél tovább kínozzák őket, valaki majd csak magára vállalja. Ez egyértelműen egy koncepciós pernek indult. Nem kétséges. De senki nem vállalta a bűnösséget, még akkor sem, amikor nekik szegezték a kérdést: „Ugye maga volt az?” Az emberek sokkal jobban meg voltak félemlítve annál, minthogy ilyet tegyenek. Csak nem ment el az eszük, hogy meggyújtják a gabonát, amiért annyit dolgoztak. Ezt a kommunisták is tudták. Az egész egy színjáték volt. Az öreg Tóth, a szomszédunk még humorizált is velük, mert kérdezték tőle is: „Józsi bácsi, maga volt?” – „Édes fiam, ahhoz gyufa is köllött volna, de még gyufám se volt”.

Rájöttek arra, hogy hiába tesznek ezekkel az emberekkel bármit is, nem fognak megtörni. Arra is számítottak, hogy majd egymást beárulják. Ehhez kapóra jöhetett volna egy családi vagy barátok közötti konfliktus, de mindhiába. Nagyon összetartottak a gazdák. Volt ott egy „emberségesebb” rendőr, aki megengedte, hogy egy cigaretta erejéig megszakítsák az ácsorgást. De voltak kegyetlenebbek is. Olyat is hallottunk, hogy volt, aki az égő cigarettát belenyomta a kezükbe. De ezt apa nem mesélte nekünk soha. Megfogadtatták velük, hogy soha senkinek nem mondják el, ami itt történt. A kommunistáknak ez egy örökös vonásuk, hogy mindenkitől féltek, nem bíztak senkiben. Még az ágy alatt lévő árnyékban is az árulót látták.

Harmadik reggel, amikor apámat hazaküldték, mama elment templomba hogy a Jó Isten segítségét kérje. Apám idegesen fel-alá járkált a kertben. Mikor a határból hazaérkeztem anyám aggodalommal fordult felém: „Nézd meg apádat, nem tudom mit mondjak neki, már összejárta a kertet, a széna padlásra is felment, úgy félek, hogy csinál magával valamit.” Anyám attól félt, hogy apám öngyilkos lesz. Amikor apa a padlásra is fölment, anyám nagyon megijedt: „Nézd meg, apád búcsúzik” - mondta reszkető hanggal s így folytatta: „Képzeld, vinni kell nekik váltásruhát, viszik el őköt, teherautón, de nem tudjuk, hogy hová. Azt mondták, majd később megtudjuk.” Ekkor apám belépett a házba, és abban a pillanatban találkozott a tekintetünk. Az ő fájdalommal, bánattal teli tekintete az én kétségbeesett, értetlen tekintetemmel. Ráborult a vállamra, átölelt: „Fiam, elvisznek minket, nem tudom, hogy hová, csak arra nagyon szépen kérlek, hogy anyádot nagyon szeresd.” Ugyanazokkal a szavakkal fordult hozzám, mint halála előtt. Nagyon sírtunk, apám is, én is. Nem tudtam neki mit mondani. 18 éves voltam, tapasztalatlan még. Anyám ekkor így szólt hozzám: „Összeszedem apád ruháját, de neked el köll menni babot szedni, mert ha megvénülnek nem kapunk érte egy fillért sem.” Babot szedni a Szentjakabi pusztába jártunk, négy kilométerre innen Szada felé, közvetlen az országút mellett.

Végigsírtam a hosszú utat. De dolgozni kellett, muszáj volt, az élet nem álhatott meg. Szorgalmasan szedtem a babot, közben pedig minden gondolatom apám körül forgott, és azon, hogy mi lesz velünk nélküle.

Késő délután látjuk, hogy valaki közeledik a földünk felé sietve. Édesanyám volt az és örömhírt hozott. „Nem viszik el apádat, nem viszik el a gazdákat, mert a megyei elvtársaktól jött a parancs, hogy a kulákok folytassák a munkát, mert a gabonabeadást teljesíteni köll” Hatalmas kő esett le a szívemről. „Nem viszik el apádat” – ismételte anyám remegő hangon. Könnyeimet hiába próbáltam nem tudtam megállítani, de ezek már az öröm könnyei voltak. Bár semmi nem változott, mi mégis boldogok voltunk. A bizonytalanság, a félelem továbbra is ott élt bennünk. A rendszer pedig nem hagyott békén bennünket, újra és újra a fülünkbe súgta: „Játsszunk még tovább”.